Otthonában fogadott Fekete István váci fotográfus, fotóművész, aki nemrégiben kapta meg az Aranykazetta-életműdíjat a Magyar Alkotók Országos Szövetségétől. Bár első telefonbeszélgetésünk során kijavított (erre később visszatérek), egy valódi művésszel találkoztam, aki inspiráló lelkesedéssel szeret beszélni szakmájáról. Ül és mesél, mint Vitray annak idején az ismert tévéműsorban.
Érettségi után a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett festőművész szakra, mint mondja, „nagy elánnal”, ám oda nem vették fel.
„Ekkor gondolkodtam el rajta, merre tovább. Az Athenaeum Nyomdában dolgozott egy rokonom, és mivel mindig érdekelt a betűk, a könyvek világa, ide elszegődtem, és egy kétéves képzésen kéziszedőként végeztem.”
Ez nagyon sok kreatív lehetőséget rejtett – meséli. Lehetett rajzolni, rézkarcokat készíteni. A nyomdai munkát igen sokáig űzte, míg emlékei szerint “79-80 táján „belefutott” abba a dologba, amely láthatóan egy életre a szerelmévé vált: a camera obscurába.
„Tudod, mi az? Dobozon egy luk. Ennyi az egész. Magyarul őskamera.”
Mint mondja, ezeket az eszközöket akkor még nem lehetett megvásárolni, mint ma. El kellett készíteni. Ezért külön izgalmat jelentett, hogy először egy eszközt fog létrehozni, majd várja, hogyan is fog az „muzsikálni”.
„Egyre jobban belepistultam ebbe az egész históriába. 85’ vagy 86’’-ban jelentkeztem az – akkor még úgy nevezték – Iparművészeti Főiskolára, tipográfia mesterképző szakra. Ez tulajdonképpen könyvtervezőt, betűtervezőt jelent. Ez egy kétéves felsőfokú képzés volt, és itt ismerkedtem meg a fotótanárommal, Szelényi Károllyal, akivel végül jó barátok lettünk. Természetesen el kellett készíteni egy diplomamunkát. Nos, én úgy gondoltam, ha már úgyis lyukkamerázok, legyen a diplomamunka egy camera obscurával készített kiadvány.
„A camera obscura vagy lyukkamera lencsetag nélküli optikai eszköz, mely a környezet vizuális leképezésére szolgál. Egy minden oldalról fénytől védett doboz vagy szoba, melybe a fény egy apró lyukon keresztül hatol be. Ez a fény fordított állású és nem oldalhelyes képet rajzol ki a camera obscurán belül a lyukkal ellentétes oldalon.” A negatív kép pedig megjelenik a fényérzékeny fotópapíron. (Wikipedia)
„Maga a diplomamunka egy négyzetes alakú, huszonnégy oldalas kiadvány lett, ezt pedig főként váci képekkel, csendéletekkel, mindenféle, számomra érdekes képekkel terveztem megfűszerezni. Amikor konzultáltam a tanárommal, azt mondta, ne lyukkamerával csináljam, mert az már nagyon elavult eszköz. Erre én azt feleltem, hagyja csak, hogy végigcsináljam, aztán a végeredmény láttán majd kapok egy osztályzatot egytől ötig. Nos: végül elég jól sikerült.”
Ettől kezdve a camera obscura használata végképp beleivódott Fekete István gyakorlatába. Olyannyira, hogy később fődíjat is nyert a módszerrel készült képekkel. Aztán persze az ő érdeklődését is felkeltették a hagyományos fényképezőgépek.
„A 89’ körüli években azért ez nem volt olyan egyszerű dolog. Főként keletnémet, esetleg bizományiban egy-két jobb minőségű nyugatnémet, japán gépet lehetett vásárolni. Ekkor még bőven analóg korszak volt. Nem volt lehetőség arra, hogy az ember rögtön megnézze a képét, hogy mit csinált. Fejben mindent el kellett dönteni, tervezni, mindenképp kellett egy fénymérő, be kellett állítani a blendét, a zársebességet, komponálni kellett, és így született meg a kép.”
A színeket a képeken nemigen kedvelte: „A színes eleve bonyolultabb téma. Színes laborba kellett leadni a filmet, így kiszolgáltatott voltam a laboros tudományának. Aztán mindig várhattam, hogy abból mi lesz, et cetera. Szóval jobban szerettem a fekete-fehéret. Nem beszélve arról, hogy akkor még remekül működött Vácon a Forte gyár. Fotópapírt a gyárban minden további nélkül lehetett vásárolni.”
Végül saját labort állított elő az otthonában. A fürdőszobában tudott előhívni, nagyítani. Egy éjszaka alatt egy 50×60 centis képet tudott kiállításra készen létrehozni.
„Volt egy tanítványom, aki a MOME-ra járt (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), és kérdeztem tőle, hogy mit tanulnak. Azt mondta: a látás művészetét. Akkor jöttem rá, hogy ez tényleg az. Ahogy az ember jár-kel a világban, sok mindent lát. De nem biztos, hogy abból létre is tud hozni egy olyan esszenciális anyagot, ami a nagyközönség számára is érdekes lehet.A fotós olyan dolgot csemegézzen ki a világból, ami mások számára is érdekes és elgondolkodtató lehet.”
1992-ben vették fel a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. Ekkor lehetősége nyílt sok közös kiállításon megmérettetni magát.
„Ha az ember kiállít, húsz-harminc képe között jó, ha egy-kettő nagyon jó. De húsz-harminc kép túl sok hozzá, hogy fényezzem magam. A kollektív kiállítások sokkal izgalmasabbak, érdekesebbek számomra. A néző számára pedig még inkább.”
1988-ban volt egy közös kiállítása Orvos András váci festőművésszel és Fehér Zoltán budapesti fotóművésszel, az akkori Budapesti Goethe Intézetben, a Kecskeméti utcában.
„Zoltánnak volt egy remek ötlete, miszerint a kiállításunk címe legyen az: Mai magyar képek – régi német gépek. Még németül is jól jött ki. De én a régi német gépekkel készült képek közé becsempésztem egy camera obscurával készült képet is. Aztán a titkárnő megkérdezte, szeretnénk-e eladni a képekből. Természetesen, minden további nélkül.”
A titkárnő elmondta, hogy az alatt a kép alatt, amit eladtak, elhelyeznek egy piros pöttyöt. Mikor aztán beléptek a kiállításra, a camera obscurával készült kép alatt is volt piros pötty. De nem egy, hanem három.
„A megnyitó után odajött hozzám az intézet igazgatója, egy nagyon kedves, régi vágású úr, és tolmács segítségével megkérdezte, hogy ez a kép milyen régi német géppel készült. Meg kellett mondanom az igazgató úrnak, hogy ez valójában olyan régi géppel készült, ami tulajdonképpen még a legrégebbi német fényképezőgépek megszületése előtt készült. Ettől teljesen el volt ragadtatva. Mindhárom kópiát ő vásárolta meg, egyet magának, a másik kettőt pedig a barátainak.”
A camera obscura a mai napig jelen van Fekete István életében. 1994 és 2000 között Egerben tanított a főiskolán, rajz-vizuális kommunikáció szakon. Az akkori tanszékvezető Nagy B. István váci festőművész volt.
„Az osztályban volt négy srác, akiknek nagyon jó gondolataik voltak a camera obscuráról. Az egyikük, Telek Balázs sajnos negyven egynéhány évesen meghalt. De az ő személye is bizonyíték volt számomra, hogy a lyukkamera egy rendkívül kreatív gondolkodásra késztető eszköz. Aki a kezébe vesz egy ilyen eszközt, annak nagyon sok szabadságot ad. Nem kell fényképezőgépet és objektívet vásárolni, hiszen maga hozza létre a camera obscurát. Ezzel az egyszerű eszközzel hihetetlenül fantasztikus ötleteket lehet megvalósítani.”
Megkérdeztem tőle, ha az én kezembe adnak egy profi fényképezőgépet, miért nem tudok olyan képet készíteni, mint ő. Azt mondta, a látásmód a lényeg, és a fotós általában szigorúbban és másképpen lát.
„Nem vágyom díjakra. De ennek azért különösen örülök, mert a szakma adta.”
Végül megkérdeztem: Mikor először hívtam fel telefonon, miért javította ki, hogy „művész úrnak” szólítottam? Azt mondta: ő a szépet, az értékeset keresi, megpróbálja ezt képein keresztül másoknak bemutatni. Hogy ő művész-e, azt az utókor döntse el.
TD