„Szívélyesen fogadott. Mintha egy klasszikus maffiafilmből lépett volna elő: zömök, kigyúrt alak, hátrazselézett, fekete haj. Nem tudom, be volt-e szívva, vagy csak az idegességtől volt, de minden izma remegett, miközben hol emelt hangon, hol alig érthetően magyarázott pár centire az orromtól.”
Dezső András író, újságíró november 11-én tartott előadást a Váci Dunakanyar Színházban. A fenti idézet az általa a HVG-nek írt, most is elérhető interjú körülményeiről szól, melyet Tanyi Györggyel készített. Nem minden alanya volt azonban ilyen szívélyes.
„(…) a szervezett bűnözésben azért nem hülye emberek működnek. Többször előfordult, hogy le akartak állítani egy ügy feltárásában, de arra mindig ügyeltek, hogy sose kövessenek el direkt fenyegetést, fizikait még véletlenül se, ennél jóval több eszük van. Itt inkább jogi fenyegetésekről van szó. Az is előfordult persze, hogy leírtam valamit, ami nem tetszett, ilyenkor is többször kaptam már finom utalásokat arra, hogy úgy mondjam: nem mindenki örül a munkásságomnak.”
– ezt pedig a Vác.hu-nak mondta az újságíró az előadás előtt, a teljes beszélgetést itt olvashatják. „Finom utalás” volt az is, mikor a könyve egyik szereplője több méteres távolságból az asztalra hajította az egyik kötetét, és üvöltve szidni kezdte, hogy a könyv tele van hazugsággal, egy hülyeség az egész, és ráadásul még sz*r is.
Aztán kiderült, hogy a könyvet még nem olvasta. (Utána már tetszett neki.)
Egyébként is gyakran hívják fel könyvei, cikkei szereplői, a modorukból pedig általában azonnal kihallható, hogy
„valószínűleg nem azért keresik, mert dedikáltatni szeretnének.”
Dezső András egyébként nem akarja misztifikálni a magyar maffiózókat. Nem beszél, nem ír „spagettin hízott gyilkológépekről”, sem „marhaszegyes bagelt reggeliző főnökökről”, de még „újságba csomagolt döglött halakról” vagy „simabeszédű consiglierekről” sem, akik az egymással problémás felek közt közvetítenének.
Mint mondja, a bűn az bűn, nem menthető fel egyetlen bűnöző sem azért, mert „első látásra tökös férfias hagyatékot hagyott maga után.”
Persze ez is árnyalt dolog. Az egyik ilyen tökös férfi egy beavatási szertartás részeként sebet akart vágni a tenyerébe, de végül rájött, hogy nem bírja a vért, ezért inkább elállt a dologtól.
Ami a váci vonatkozású sztorit, a „váci hetek” néven ismertté vált esetet illeti, nos, annak annyi köze van Váchoz, mint a „kecskeméti maffiapernek” Kecskeméthez. Az elnevezést, amit valójában a rendőrség kreált, még Tasnádi Péter is kifogásolta annak idején. A „váci hetekben” az volt a közös, hogy Vácon tárgyalták az ügyüket, itt is raboskodtak, de egyébként nem is ismerték egymást, csak ugyanazon az emberen próbálták behajtani a tartozásukat, hol zsarolással, hol ököllel, hol úgy, hogy rálőttek az illető házára.
De miért alkotta a rendőrség a „váci hetek” elnevezést, melyet aztán az újságírók készséggel át is vettek?
„Magyarországon mindenki szeretett volna egy saját maffiát.”
Pedig, ahogyan az előadás alcímében is olvasható, valójában „az alvilágnak nincs romantikája.” Szó szoros értelemben vett maffia hazánkban különben nem is volt, és most sincs, mondja Dezső András.
„Itt nincs Gyilkosság Zrt., Bugsy Siegel, Meyer Lansky, Lucky Luciano, van viszont Markó Béla, Szájmon, Menyét, mert fasza gyerekekből azért mi is jól állunk.”
Róluk olvashatnak Dezső András köteteiben: Maffiózók mackónadrágban, Magyar kóla, Fedősztori, Nagyfőnök.
Talán nem romantikusak, de kétségkívül izgalmasak.
Tóth Dávid
AJÁNLÓ: A szeánszok lelke a szaunamester
